epitesz.bme.hu
Kari Papír · 2013. szeptember 28.
Nagyszüleimtől hallva a sok évvel ezelőtti (nagyapám 90 éves, lehet számolni…) anekdotákat a fiatalságukról és arról, hogy tanyavilágba született paraszt gyerekekként nem volt lehetőségük hat osztálynál többet elvégezni (általános iskoláról van szó!), mindig elgondolkodom azon, hogy vajon mihez kezdenének a mostani oktatási rendszerben. Egy teljesen más kor szülöttei, ez tény és való, valószínűleg én sem tudnék mit kezdeni magammal a II. világháborúban. Nagyapa ennek ellenére gyakran hangot ad az elképzeléseinek, miszerint ha most lenne iskolás minden tőle telhetőt megtenne azért, hogy a lehető legtöbb tudást tehesse a magáévá. Ennek fényében nem is csoda, hogy mérhetetlen büszkeséggel beszélnek azon leszármazottaikról, akik tovább tanultak.
Számtalanszor hallhattuk már, hogy az építészet mélypontját éli Magyarországon. Többen a beruházások hiányában, a pénztelenségben látják a szakma halálát. Valóban csak ennyi lenne az ok? Miért van az, hogy a kiírt pályázatok majdnem felét még itthon is külföldi pályázók nyerik el? Többet tudnak, szélesebb látókörrel rendelkeznek vagy jobb képzésben részesültek? Esetleg csokorban minden tényező? Vagy egyszerűen csak kényelmes másokat hibáztatni mindenért és egy tőlünk teljes mértékben független helyzetet okolni önnön tehetetlenségünk miatt.
Egyszerű laikusként vizsgálva a fenn álló helyzetet és a kétségbeejtő jövőképemet, arra kellett rájönnöm, hogy ez egy majdnem tökéletes tyúk-tojás paradoxon. Ugyanis az ok-okozatitényezők végeláthatatlan sorából szinte senki nem tudta nekem megmondani, hogy hol kezdődött a lejtő, mikor volt az a pillanat, amikor igencsak lendületes menetben kezdtünk gyalogolni annak a bizonyos völgynek az aljára. Mi lehetett vajon a kiváltó ok? Több emberrel beszélgettem a témáról és a vélemények igencsak vegyesek. Van, aki szerint a Kádár-korszak és az akkor felhalmozott állami adósság a felelős mindenért, volt, aki az egész 20. századot okolta, de volt olyan is, aki „csak” a világháborúkat tartotta felelősnek, azokról már nem is beszélve, akik az ezredforduló utáni vezetőinket okolták… Végső soron az a kérdés, hogy az állami helyzet az oka az építőipar stagnálásának vagy mi és a képzettségünk minősége?
Eltelt a nyár és elrepültek a gólyák vagy inkább berepültek, méghozzá igen alacsonyan. Olvasgatva a sokéves statisztikákat a felvi.hu-n, karunkon a ponthatárok és a jelentkezők száma ritkán látott mélypontra érkezett. Július végén kerültek kihirdetésre a ponthatárok, melynek ránk vonatkozó része a jelentkezőinket boldoggá tette, a már meglévő hallgatóink nagy részét pedig gúnyos nevetésre vagy fejvakargatásra késztette. Ugyanis Idén 347 volt az osztatlan és 324 a Bsc képzés minimum pontja. Azoknak, akik nem igazán tudják elképzelni, hogy mit is jelent konyhanyelvre lebutítom, mivel puszta kíváncsiságból kiszámoltam a pontszámító kalkulátorral, hogy milyen minimum teljesítmény kellett a sikeres felvételihez ebben az 400+100 pontos rendszerben. Nos, az eredmény meglepő... Az első részben meg kell adni az utolsó két év végi tanulmányi eredményeket, képzeletbeli tanulóm, nevezzük Példa Piroskának magyar nyelv és irodalomból illetve történelemből tiszta hármas volt mindkét évben, matematikából, fizikából és németből pedig négyes. Érettségi eredményei magyarból és történelemből épphogy 60%-osak (ez ugyebár a négyes osztályzat legalsó határa), míg fizikából és németből teljesítette a 71%-ot (ez ugyan még mindig négyes, de legalább már középmezőnyben). Matekból a követelményrendszer miatt elküldtem egy emelt érettségire, ami 61%-os lett neki (az emelt érettségik ugyebár 60%-tól esnek az ötös kategóriába), így megkapva rá az 50 plusz pontot. Most jöhet a nyelvvizsga, feltételeztem, hogy Piroska azon hallgatók táborát erősíti, akiknek van nyelvvizsgája így gyorsan hozzá is adtam egy német középfokút 28 plusz pontért. Így jött ki Példa Piroskának 347 pont és eggyel sem több, éppen a küszöbön áll. Kis fejszámolást követően mindenki láthatja, hogy nyelvvizsga nélkül is be lehet kerülni Bsc-re, csak össze kell még kaparni az érettségin 5 pontot.
Kicsit nézzük meg ennek a miértjét is. Ha valaki veszi azt a pár klikkelésnyi fáradtságot és megnézi a statisztikai adatokat, az láthatja, hogy idén összesen 509-en jelentkeztek hozzánk, közülük pedig 497-en tartottak igényt állami finanszírozásra, a következő szűrő ugyebár pedig az, hogy ki az, aki első helyen jelölt minket, nos, a keresett szám a 352. Az állami helyeink száma 240, melyek feltöltése függ a jelentkezők számától. Amennyiben pontosan 240 ember szeretne felvételt nyerni hozzánk és a 240. embernek csak 260 pontja lenne, akkor a ponthatár 260-ra esne le. Szomorú, de igaz.
„Az algoritmus működése
A számítógépes rendszer - az általuk elért felvételi összpontszám alapján - szakonként országos rangsorba állítja a jelentkezőket, majd a legjobb teljesítményű jelentkezőtől kezdve elhelyezi őket az általuk első helyen választott felsőoktatási intézménybe és képzésre. Amennyiben egy-egy intézményben már betelt a felvehető összlétszám, akkor az oda első helyen jelentkezett, a jelentkezői összpontszámokból álló rangsor szerint sorra kerülő diákokat már a második jelentkezési helyükre veszi fel, és így tovább.
Ez a folyamat addig zajlik, míg az adott képzési területen, illetve képzésen el nem éri a felvettek száma az országosan felvehető létszámkeretet vagy az intézmény adott képzésre vonatkozó keretét.
Így tehát a ponthatárok országos jelentkezői rangsor alapján, de intézményenként külön megállapítva születnek, hiszen minden intézmény más és más ponthatárnál éri el az általa felvehető összlétszám határát. A rendszer biztosítja, hogy a jelentkező arra a képzésre nyerjen besorolást, ahol a felsőoktatási felvételi jelentkezési lapon felállított sorrendjében a pontszáma először eléri a megállapított ponthatárt.
Lehet előre becsülni a ponthatárokat?
A fentiekből is látszik, hogy a ponthatárokat több, évente eltérő változó is alakítja. Ilyen például a jelentkezők teljesítménye. Minél több jelentkező szeretne bejutni az adott képzésre, annál valószínűbb, hogy ott magas lesz a megállapított ponthatár. Ezért nehéz előzetes jóslatokba bocsátkozni” forrás: www.felvi.hu
Hová vezethet mindez?
Több forgatókönyv is elképzelhető. Például megtörténhet az, hogy a bekerülő hallgatók összeszedik magukat, ügyesen veszik az akadályokat, felfejlesztik magukat és tulajdonképpen brillírozva jutnak el a nagybetűsre nyitó ajtóhoz, vagyis a diplomához. Kívánom, hogy így legyen, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy az induló évfolyamok még nagyobb szórással csordogálnak majd át a féléveken és vért izzadva tuszkolják bele magukat a képzési idejük másfél szeresébe. Hiszen ki szeretne kibukni a karról, már, ha több évig koptatta a K épület folyosóit. Az persze, hogy a képzésünk végére hányan maradnak lelkesek és hányan fásulnak majd bele, az megint egy másik kérdés. Na és itt jön képbe a beruházások és a pénzhiány. Friss diplomásokként, gyakorlati tapasztalat híján nagyon jól el kell tudni adni magunkat, ha boldogulni akarunk. Érthető, hogy egy tervezőiroda és egy kivitelező sem kockáztatja a nehezen felépített presztízsét egy kezdővel. Ettől a felfogástól azonban nem halad senki sehová.
Így, hogy a felvett hallgatók létszáma nem változott, viszont a felvételi minimum durván 80 ponttal visszaesett a helyzet felveti a kérdést, hogy nem lenne-e célravezetőbb kevesebb hallgatóval, egy sokkal magasabb minőségű képzési rendszert kiépíteni. Egyszerű és nem kizárt, hogy igencsak utópisztikus elképzelés visszatérni a ’80as évekbe, amikor még sokkal családiasabb léptékű volt az építészoktatás. Ironikus nemde? Vissza kellene lépnünk, hogy előre tudjunk haladni.
Csukás Fruzsina