Az év oktatói, az év hallgatója 2018 - interjú a díjazottakkal

Az év oktatói, az év hallgatója 2018 - interjú a díjazottakkal

 

 Az Év oktatói, az Év hallgatója 2018 

Az elmúlt évekhez hasonlóan a Hallgatói Képviselet az idei tanév végén is megrendezte az Év oktatói szavazást, amely során megválaszthattátok az általatok legjobbnak vélt oktatókat, elismerve ezáltal kimagasló és fáradhatatlan munkájukat, lelkesedésüket. A Képviselet továbbá kiértékelte az elmúlt félévek OHV eredményeit és megválasztotta az Év hallgatóját is, a június 5-i Ünnepi Kari Tanácson pedig Horváth Bálint, a HK elnöke és Molnár Csaba DLA Dékán Úr által a Kari Tanács tagjai és vendégei jelenlétében átadásra kerültek a díjak.

A Hallgatói Képviselet szeretné megköszönni mindenkinek, aki kitöltötte a kérdőívet és kinyilvánította véleményét!

 

Cikkünkben elolvashatjátok az idei díjazottakkal készült interjúinkat,
akiket az általatok is elismert oktatói tevékenységük titkáról, az oktatók és hallgatók közti együttműködés fontosságáról kérdeztünk. 

 

[ tipp: a díjazottak nevére kattintva azonnal olvashatóak a beszélgetések ]

 

A szavazás végeredménye alapján a legjobbnak ítélt oktatók:

Továbbá az előző két félévi OHV kérdőívek kitöltése alapján:

Idén is díjazta a Hallgatói Képviselet a Kar egyik hallgatóját:

 

 

 

     “...a munkámat nagyon komolyan veszem, önmagamat nem feltétlenül.”

 

      Interjú Pék Johannával, 
      az év előadójával 

 

 

Böröndy Júlia: A Tanárnő már több alkalommal részesült hasonló díjazásban, legutóbb 2016-ban, mikor a hallgatók az Év oktatójává választották. Meglepte-e önt az újabb elismerés?

Pék Johanna: Teljes mértékben meglepett a szavazás eredménye, és nagyon boldog voltam. Nem is hittem volna, hogy az Év Előadója díjat megkaphatom, hiszen keresztféléves előadást tartok.

 

BJ: Mit gondol, mitől lesz valaki sikeres oktató? Önnek mi a titka? 

PJ: Nem hiszek abban, hogy a sikernek lehet bármiféle leírható receptje. Az mindig jó, ha az oktató a tananyag mögé tud állni, így hiteles az, amit átad. Ha visszagondolok az általam szeretett és tisztelt tanáraimra, akkor mindegyikükben ott volt a szaktudás, a kreatív és nyitott hozzáállás, érzelmi intelligencia, valamint humorérzék különleges elegye. Őket tekintem példaképeknek. Annyit tudok csupán mondani, hogy a munkámat nagyon komolyan veszem, önmagamat nem feltétlenül. Arra törekszem, hogy olyan geometriai (vagy informatikai) tudást adjak át, amiről hiszem: élethosszig hasznos lehet egy építésznek.

 

BJ: Mi inspirálja az óráira való készülés, majd az azt követő tudásátadás során? 

PJ: Az órákra való készülés meglehetősen összetett folyamat szakmailag és emberileg is. Véleményem szerint, a tanár attól is tanár, hogy képes a tananyagot a hallgatókhoz és a tematikához igazítani. Az a vágy hajt, hogy kompakt, emészthető, új gondolatokat ébresztő előadást vagy gyakorlatot tartsak. Az órák közben pedig folyton „jár az agyam”: mit és hová rajzoljak, hogyan lesz az érthető az adott téma, bele kell férni az időkeretbe, miket kell feltétlenül elmondani. Állandóan a hallgatóságot nézem, hogy kik értik és kik nem azt, amit mondok; hogyan ismételjem el újra ugyanazt a lépést úgy, hogy a lemaradók és az érdeklődők is profitáljanak belőle. Örülök, ha látom, hogy egy korábban passzivitást mutató hallgató felélénkül; és az is pozitívum, ha egy geometria iránt érdeklődő hallgatótól érdekes kérdést kapok – ezek inspirálóan hatnak.

 

BJ: Van-e olyan oktatói sikerélménye, melyre különösen büszke az elmúlt évekből? 

PJ: Nem is igazán a büszkeség, inkább az elégedettség és az öröm számít. Fel tudja dobni a napomat, ha valaki tekintetében meglátom azt a bizonyos „aha, most már értem!”-felismerést. Az ábrázoló geometria oktatása során akkor van sikerélményem, ha a hallgatók logikusnak és érthetőnek találják azt, amit mondok. Nem is olyan régen az egyik hallgatóm azt mondta, hogy bosszús, mert nem is érti, hogy mit nem értett eddig az ábrázoló geometriában. Nevetve valami olyasmit mondtam neki, hogy egyrészt ez az érzés nagyon jó jelnek számít, másrészt pedig ez nekem is visszajelzés. Az ilyen apró történetek lendületet adnak a folytatáshoz.

 
 

 

     “Elsősorban emberi kapcsolatot kell teremteni...”

 

      Interjú Páricsy Zoltánnal,
      az év gyakorlatvezetőjével 

  

Patai Boglárka: Ez az elismerés azt jelenti, hogy nagyon sok hallgató tartja önt kiváló oktatónak, és a szimpátiájukat is elnyerte az utóbbi időben. Mit gondol, mi a titok ehhez?

Páricsy Zoltán: Hogy mi a titok, azt nem tudom, erről inkább a hallgatókat kell megkérdezni. Én azt tudom, hogy szeretem azt, amit csinálok, amivel foglalkozom. Ez néha egy-egy órán, egy folyosói szempillantásban, vagy egy jó tervben is visszaköszön, vagy kialakul egy jó értelemben vett együttműködés. Talán ez lehet a titok.

 

PB: Van-e olyan oktatási módszere, amire büszke, vagy amit fontosnak tart?

PZ: Alapvetően építész tervezőként dolgozom, mondhatni ez az életem, és ezt próbálom megosztani a hallgatókkal a tanítás során. Ezért azt gondolom, hogy van egyfajta hitelessége annak, amit én jól/rosszul művelek itt, az egyetemen. Mindig is törekedtem rá, és ezentúl is szeretnék úgy tanítani, hogy életszerű helyzeteket mesélve, bemutatva értessek meg bármit, amiről éppen szó van. Erre szerintem elég nagy a fogékonyság a hallgatók részéről.

 

PB: Mennyire tartja fontosnak, hogy egy oktató saját munkáját, kutatásait bemutatva inspiratív, ösztönző legyen a hallgatói számára, és akár ezáltal segítse a pályaorientációjukat?

PZ: Én erre külön nem szoktam figyelni. Soha nem úgy megyek be az órára, hogy én most nagyon különleges vagy érdekes szeretnék lenni. Igyekszem készülni minden alkalomra, konzultációra. Szeretnék őszinte lenni. Ebbe nyilván sok bolondosság és móka is belefér. De úgy gondolom, hogy a jó hangulat és a komolyság tökéletesen megfér egymással. Jókedvűen, felszabadultan sokkal könnyebb tanulni és megérteni bármit. Hozzáteszem, hogy nekünk, oktatóknak is sokkal könnyebb így megérteni a hallgatóinkat, mert jól tanítani csak akkor lehet, hogyha kialakul egy jó kapcsolat a másik féllel. Elsősorban emberi kapcsolatot kell teremteni, és arra rá lehet építeni bármilyen tudományos munkát.

 
 

     “...nemcsak az a dolgunk, hogy a tehetségekkel foglalkozzunk, hanem, hogy mindenkinek próbáljunk segíteni a saját útja megtalálásában.”

 

      Interjú Alföldi Györggyel,
      az év konzulensével 

 

Patai Boglárka: Számított-e a díjra, meglepte-e az elsimerés?

Alföldi György: Nem számítottam, és nagyon meglepődtem. Teljesen meg vagyok hatva. A szobánkból két kollégám, Vörös Tamás és Bach Peti is kapott már ilyen díjat, így most már én is felzárkózom a szoba átlagához.

PB: Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy ilyen népszerű a hallgatók körében?

AGy: Nagyon nehéz kérdés. Szerintem azt csinálom, amit kell.

 

PB: Honnan merít energiát, inspirációt ahhoz, hogy minél több tudást átadjon a hallgatóknak?

AGy: Több felől. Először is, szeretném azt a sok tapasztalatot, amit az egyetemen kívül összegyűjtöttem, átadni. Nyilván nem pont ugyanazt, mert akkor nem lennének építészek, viszont annak az elemeit. A másik: az az elképzelésem az oktatásról, hogy nemcsak az a dolgunk, hogy a tehetségekkel foglalkozzunk, hanem hogy mindenkinek próbáljunk segíteni a saját útja megtalálásában.

 

PB: Van-e olyan sikerélménye, oktatási módszertana, amire különösen büszke az elmúlt egy évből?

AGy: Az ember állandóan vívódik magában, hogy mindent megtett-e, elég mélységig el tudtott-e jutni minden kollégával. Van egy olyan élményem, hogy egy kolléganő, akivel komplexet konzultáltunk, megsértődött, mikor rajzoltam neki, mert akkor ő ezt már nem választhatja, és teljesen máshogy fog ezután gondolkozni. Ebből sokat tanultam, azóta igyekszem csak akkor rajzolni, ha már megbeszéltük a dolgokat.

Nagyon megoszlanak a konzulenseken belül is a tapasztalatok ezzel kapcsolatban. Szabad-e rajzolni vagy nem,  inkább kérdésekkel kell előrevinni az eseményeket, vagy tanácsokkal. Én annak vagyok a híve, hogy megpróbálok belehelyezkedni abba a gondolatvilágba, amin a kollégával elkezdünk dolgozni. Az építészetnek a nagy része egy döntéssorozat, én pedig próbálom rávenni a hallgatókat is, hogy ezen menjünk végig. Ezek a döntések nagyon sokfajta dologhoz kapcsolódnak: környezethez, körülményekhez és hozzánk is mint alkotóhoz. Ezt a hármast kell belegyúrni a tervbe.

 
 

     “...nagyon szeretek tanítani.”

 

      Interjú Becker Gábor
      OHV-díjas oktatóval 

 

 

Böröndy Júlia: Már nagyon sok elismerést kapott a kar hallgatóitól. Számított-e arra, hogy újra kitüntetik egy ilyen díjjal?

Becker Gábor: Őszintén szólva nagy meglepetés volt. Nem figyeltem a statisztikákat, de úgy tűnt, vannak olyanok, akik ebben előttem járnak.

 

BJ: Mit tart a titkának, hogy ennyire elnyerte a hallgatóság szimpátiáját?

BG: Szerintem emögött elsősorban munka van. Lehet furcsán hangzik, de én egy előadásra nagyon sokat készülök. Abban, hogy az ember valamit jól adjon elő, egyrészt szerepe van annak, hogy alaposan ismernie kell a szakmáját. Erre szokták mondani, hogy az tudja igazán a szakmáját, aki bármilyen kiméretben tud róla beszélni. Ha azt mondják, tíz percet beszéljen, akkor tíz percet beszél róla, ha azt mondják, tartson róla egy hatórás előadást, akkor pontosan megtartja. Képesnek kell lenni teljesen kézben tartani az anyagot, mert ekkor fogjuk tudni átadni a másiknak, ekkor érezzük tényleg a lényegét, a hangsúlyait, az elemeit.

A másik pedig, hogy én nagyon szeretek tanítani. Különös, de valószínűleg így születtem, hogy örömet okoz - ha készülök, akkor is, és ha csinálom, akkor is. Mikor vége van a szorgalmi időszaknak, mindig sajnálom, hogy most négy hónapig nem lehet majd előadást tartani.

A titok egyszerűen ez a kettő: kézben kell tartani a szakmai ismereteket, és szeretni kell azt, amit az ember csinál.

 

BJ: Tehát akkor ez adja önnek a motivációt is, maga az oktatás öröme.

BG: Abszolút. Ám nagyon fontos a visszajelzés is, és emiatt örülök a díjnak, hiszen ez nem mindig jön vissza a teremben. Van annyi gyakorlatom, hogy azonnal megérzem, éppen milyen a hallgatók között a légkör. Néha belépek, és két perc alatt tudom, hogy a következő órában pl. sziltan ZH lesz, én pedig csinálhatok akármit, mert érezhető a levegőben, hogy úgysem fog senki figyelni. Máskor tíz perc után már látom, hogy mindenki csüng a szavaimon. Ekkor tudom, hogy ez egy jó nap, hiszen mindenki nyitott. Tehát azon kívül, hogy ember érzi ezt belül, nagyon fontos, hogy legyen valami mérhető, leírható visszajelzés is.

 
 

 

     “Úgy jöttem vissza, hogy tudom a receptet arra, hogy hogyan érdemes ezt az egyetemet végigcsinálni.”

 

      Interjú Pokol Júliával,
      az év hallgatójával 

 

Patai Boglárka: Számítottál a díjra?

Pokol Júlia: Egyáltalán nem! A díjátadó előtti napon kaptam egy levelet a HK elnökétől, Horváth Bálinttól, és hát elképzelni sem tudtam, milyen email érkezhet nekem címezve a HK-tól. (nevet) Aztán megláttam, hogy „az év hallgatója”… nem, nagyon-nagyon meglepett, abszolút nem számítottam a dologra. Nagyon jól esett és meg is voltam illetődve a díjátadón, megható volt.

 

PB: Az elmúlt félévben megírtál három sikeres TDK dolgozatot, amiből 2 lett győztes és 1 második helyezett, valamint egy országos ötletpályázaton is díjazott lettél. Idén az Ipartanszék meghívott oktatója vagy, és a félév legnagyobb hallgatói projektjében, a Tanterv20XX-ben is aktívan részt vettél. Honnan merítettél időt és energiát mindehhez?

PJ: Hatalmas energiatöbbletet adott, hogy előtte egy évig Erasmuson voltam, Olaszországban. Valahogy ott sokkal jobban be tudtam osztani az időmet, és olyan dolgokra tudtam koncentrálni, amik igazán érdekelnek. Úgy jöttem vissza, hogy tudom a receptet arra, hogyan érdemes ezt az egyetemet végigcsinálni.

Kint egyfajta minőségi váltást éreztem. Az ottani hallgatók tényleg szívesen tanulnak és beleélik magukat abba, amit csinálnak. Ez nyilván a szabadságukon is múlik, hiszen szabadon vehetik fel a tantárgyaikat, azokat év közben is leadhatják, a vizsgákat év közben is eltolhatják, akár félévekkel. A tanáraid viszont felnőttként kezelnek és minőségi munkát várnak el, olyat, amire büszke lehetsz majd, ha visszanézel. Ez nagyon sok mindenre megtanított, és visszatérve azt gondoltam, itt most én akármit meg tudok csinálni.

Sajnos csak októberben derült ki, hogy sikerült elfogadtatnom az Erasmusos tervezési tárgyamat, úgyhogy emiatt a Komplexet már nem kezdtem el abban a félévben. Így jutott időm három TDK-t is megcsinálni. Eleinte csak két téma volt tervben, az első egy fotós-kísérletezős művészeti TDK, amin már régóta gondolkoztam, a másik pedig a tudományos kutatás Asmaráról, amit Dávid Dórával már korábban előkészítettünk. Ennek kapcsán Vasáros Zsolt Tanár úr hívta fel a figyelmemet egy harmadik, tervezős TDK lehetőségre, végül abba is belevágtunk Szűcs Imrével és Michelisz Évával. Rengeteget köszönhetek nekik: a csapatmunka gördülékenyen mert és nagyon jó hangulatban telt, nem is kívánhattam volna jobb társakat! Mindhárom alkotófolyamat szuper élmény volt, úgy éreztem, hogy azt csinálom, amit igazán szeretek.

 

PB: Ki az az oktató, akit a mesterednek, példaképednek tartasz?

PJ: Nehéz lenne egy valakit kiválasztani. Számomra mindig is inspiráló volt Vasáros Zsolt munkája, szerintem elképesztően nagy teherbírással dolgozik, és rendkívül érdekes projektekben vesz részt. A Várostervezés 2 félév alatt Fonyódi Marianntól tanultam meg, hogy a szakirodalmat minőségében, értve tanulmányozzam. Az Üveges Gáborral való közös munkában az tetszett, hogy ő mindig valamilyen filozófiai tartalmat párosít ahhoz, amin éppen dolgozunk, és fontosnak tartja azt is, hogy a lelkünket vigyük bele. A legelső félévben pedig nagy hatással volt rám a Vörös Tamás – Bach Péter – Szakács István hármas. Szerintem ők egyszerűen zseniálisak. Valahol ott indult el az, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni, és akkor először meg tudtam élni a sikereimet.

 

PB: Mit tanácsolnál a még szárnyaikat bontogató hallgatóknak, akik többre vágynak és szeretnének hasonló eredményeket elérni ezen a Karon?

PJ: Ha valamit tanácsolnom kell a feltörekvő építészeknek, akkor az az, hogy vegyenek egy bérletet a Sportközpontba! (nevet) Tényleg nagyon sokat ad az, hogy lemozgom a sok stresszt, ami óhatatlanul jön minden nap.

Ezen kívül pedig, hogy ne hagyják magukat elsodortatni a hétköznapokkal. Én már az első évben nagyon ráfeszültem az egyetemi tanulmányokra, ami egyrészt jó alapot adott, de közben nagyon megterhelt. Viszont az öntevékeny köri munka, és az, hogy az olaszországi út mindig ott lebegett a szemem előtt, hatalmas lendületet adott a folytatáshoz. Kellenek az ilyen álmok ahhoz, hogy megérje végigküzdeni magad a sok nehézségen. Tényleg rengeteget adhat az egyetem, csak ki kell használni a lehetőségeket.

  

 

Szívből gratulálunk az elismerésekhez, és munkájukhoz további sikereket kívánunk!

Ezúton is szeretnénk megköszönni minden oktatónknak az elmúlt éves munkáját.

 

 


Kövess minket a facebookon is!

Böröndy Júlia
Szerző
Patai Boglárka
Szerző