Interjú a dékánjelöltekkel

Interjú a dékánjelöltekkel

Karunk vezetésében hamarosan újabb személyi változások történnek, augusztus elsejétől Dr. Becker Gábor dékán úr helyét valaki más fogja átvenni. A dékáni pályázatok leadási határideje 2014. február 28. volt, a pozícióra jelentkezett Molnár Csaba DLA docens, a Rajzi és Formaismereti Tanszék tanszékvezető helyettese és Vasáros Zsolt DLA, a jelenlegi oktatási és nemzetközi dékánhelyettes, az Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék docense. Pályaműveik előzetes megismerése után a Hallgatói Képviselet beszélgetésre invitálta őket, ahol a hallgatókat is érintő jövőbeni terveik is szóba kerültek. Első vendégük Molnár Csaba, míg második vendégük Vasáros Zsolt volt.

A kart leginkább foglalkoztató oktatási ügyek egyik gócpontja a szakirányválasztás. Több sebből vérző, a hallgatók szemszögéből igazságtalannak tűnő oktatási lépcső, amit muszáj teljesíteniük. Ön hogy látja? Milyen változtatásokat igényelne ez a folyamat? Változtatna-e a mintatanterven?

Molnár Csaba: Úgy látom, hogy alapvető problémák vannak jelenleg a képzéseinkben. A kétlépcsős képzésünk még mindig gyerekcipőben jár, holott egyenrangúként hirdetjük az osztatlannal. A Bsc diploma követelményrendszere közel azonos az osztatlanéval, ami szerintem irreleváns egy 8 féléves tanrendhez. Valahol ennek is a hatása, hogy sok Bsc-s hallgató szeretett volna átkerülni osztatlanra. Ez a szabad átjárás és a szakirányválasztás szubjektív összetevői, gondolok most itt a portfólióra és a szóbeli elbeszélgetésre együttesen okozták azt a képzésben ragadt, feltorlódott diáktömeget, akik még mindig nincsenek szakirányon. Nem látom értelmét annak, hogy az objektív, mérhető adatok ellenére egy hallgató szakirányos felvételijét a szubjektív, oktatói vélemények döntsék el. Ha a két és fél év alatt a hallgató megszerzett jegyei nem adnak elég bizonyosságot az alkalmasságáról tegyük fel tervezői szakirányra, akkor nincs miről beszélni. A személyes vélemények alapján kialakult pontozás jelenleg a tehetséges emberek kiválasztását preferálná, de nem biztosít az ellen, hogy egy protekciós hallgató ne nyomhasson ki egy kevésbé tehetséges, de minden feltételnek megfelelő hallgatót a keretszámból. Összefoglalva az a véleményem, hogy mérhető adatok segítségével kellene erről dönteni, illetve az Msc képzésekhez hasonló további szakirányok bevezetését is preferálom. Így nem tervezői és szerkezeti szakirányról lenne szó, hanem különböző specifikációkról, mint az urbanista, vagy az ingatlanfejlesztő és így tovább. Szükség van a változásra abban, ahogy és abban is, amit oktatunk. Kudarcorientáltból sikerorientáltá kell válni.

Vasáros Zsolt: Mindannyian pontosan tudjuk, hogy mi a probléma a szakirányválasztással. Minden évben, miután lezajlik egy-egy ilyen procedúra a tanszékvezetők nyitottak a változtatásra, akár a szubjektív rész elhagyásával is. Persze minél közelebb érünk egy újabb etaphoz, annál inkább visszahúzódunk és végül minden marad szinte a régiben, mint legutóbb is történt. Annak idején, amikor bevezették ezt az eljárást, úgy gondolták, hogy ez lesz az a bizonyos minőségi szűrő, ami majd egy „egészséges” lemorzsolódást is generál. Ezzel szemben ellenkező hatást váltott ki, beragadtak a hallgatók. Hiszen egyértelmű, hogy nem két és fél év után fogják itt hagyni az egyetemet a hallgatók, akkor inkább kivárják a következő lehetőséget a szakirányválasztásra. Ez a feltorlódás egyik oka. Azt gondolom, hogy a normális az lenne, ha lenne egy tanulmányi átlaghoz és kreditszámhoz kötött határ, amit ha képes teljesíteni a hallgató, akkor mehessen szakirányra. A kínálata, tehát a szerkezeti és a tervezői szakirány jelenleg nem elég. Ráadásul még mindig a tervezői szakirányt tartják a leginkább prioritásnak, leszámítva nyilván azt a jóval kisebb százaléknyi hallgatót, akik eleve szerkezeti beállítottságúak. Nyilván kevésbé lenne kiélezett a helyzet, ha több szakirányról beszélhetnénk, hasonlóan, mint az MSc képzésen. Bízom benne, hogy lehet új, friss tantervet csinálni, más kérdés, hogy milyen keretek között lehet ezt megvalósítani.

Hogyan értékelné a karon folyó tömegképzést? Szükségesnek látja-e változtatni az évről évre felvettek számán?

M.CS.: Nem lehet egy csettintés alatt levonni a konzekvenciát, hogy a tömegképzés rossz. Teljesen igazat tudok adni annak, aki azt állítja, hogy a minőségi képzés a nyerő. Viszont az ezzel a legnagyobb probléma, hogy még csak meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mit nevezhetünk minőségi képzésnek. Amíg pedig ez nincs tényleges számadatokba foglalva, addig változást sem tudunk generálni. Beszélhetünk róla számtalan bizottságon, szövögethetünk róla terveket, de eredménye nem lesz, mert nincs viszonyítási alap. Főleg, hogy még a kari önértékelésben sincs minőségbiztosítás megfogalmazva. Az biztos, hogy ez egy hosszú, fáradalmas folyamatot jelent.

V.Zs.: Ez a megfogalmazás nagyon félrevezető lehet, mivel azt a kérdést felveti , hogy mihez képest van tömegképzés. Nagyon várom a felvi.hu adatait arról, hogy hányan jelentkeztek idén a karra, mert ha a tavalyihoz képest még húsz-harminc százalékkal csökkent a jelentkezők száma, akkor hatalmas bajban vagyunk. Jelenleg még van tartalékunk, mivel a többi képző hely jelentős része jelentkezők és a felvételi ponthatárok tekintetében úgymond kiürült. Tehát aki jelentkezik, jórészt fel is veszik. Nálunk azért még nem így van. Annak ellenére, hogy a ponthatár az elmúlt évben nagyot zuhant, az ötéves képzésre jelentkezők átlag pontszáma négyszáz felett volt. Most viszont, hogy tudják milyen alacsony a ponthatár, olyanok is jelentkezni fognak, akiknek talán túl erős lesz a képzés. Az is kérdés, hogy kell-e ennyi építészt képeznünk. Lehet úgy dönteni, hogy ne vegyünk fel ennyi hallgatót, viszont akkor az oktatók arányos létszámát is el kell bocsátani. Tény, hogy nem minden oktató idevaló, de ki vállalja fel azt, hogy ennyi embert elküldjön csupán „létszámspekuláció” okán?

A mi érdekünk is, hogy az oktatóink a legfrissebb szakmai tudás birtokában legyenek. Ennek viszont némiképp ellentmond, hogy nagyon kevés egyetemi tanár végzettségű oktatónk van. Milyen módon kívánja az oktatók szakmai előmenetelét elősegíteni? Hogyan lehet megoldható magasabb fokozatok megszerzésének támogatása?

M.Cs.: Ez egy olyan alapkérdés, ami oda vezethető vissza, hogy jól érezzük-e magunkat ott ahol dolgozunk, szeretjük-e csinálni azt, amit csinálunk. Ha igen, akkor érdekel minket a saját szakmai tudásunk gyarapítása is, hiszen élvezettel adjuk azt tovább is. A humánpolitikán egyik legnagyobb hibájának tartom azt a fajta hozzáállást, ami a karon észlelhető. Folyamatos fejlődést várunk el a munkatársainktól, legyen doktorija, majd tanársegéd, adjunktus, docens és a többi lépcsőfokot is teljesítse, mert ha nem, akkor ilyen meg olyan negatív következményei lesznek. Ellenben, ha teljesíti valaki az elvárásokat, akkor sincsen dicséret érte, hogy magasabb fizetésről már ne is beszéljünk. Mindezt úgy, hogy az égvilágon semmilyen támogatást nem kapunk mellé. Egy ilyen stresszfaktor, negatív motiváció senkinek sincs a hasznára, se az oktatóknak, se a hallgatóknak. Itt is, mint sok más területen is meg kellene tudni változnunk, kérdés, hogy a tanszékvezetői szemlélet képes-e erre. Tartalékot kellene képeznünk arra, hogy ebben a viszonylag instabil gazdasági helyzetben legalább azokat az oktatókat támogassuk az előmenetelükben, akiknek van is affinitásuk ahhoz, hogy egyetemi tanárrá váljanak. Ők azok, akik olyan körülmények között is vállalnák ezeket a továbbképzéseket, ha mondjuk nem teljesítés esetén visszafizetési kötelezettség lenne szerződésbe foglalva. Ezek olyan dolgok, amik máshol már működő példák, itt viszont még csak hallásból ismerik, ha ismerik az emberek.

V.Zs.: A szakmai előmenetel konjunktúrával azt lehetne elérni, hogy a továbblépésre alkalmas kollégák elérjék céljukat, míg a nem alkalmasak be kell lássák, hogy nem ezen a karon, vagy nem az oktatásban van a helyük. Meg kell találnunk a megfelelő motivációs eszközöket ahhoz, hogy az oktatók akarjanak doktorálni, habilitálni, és igenis haladjanak a tudományos ranglétrán. Ahhoz, hogy fejleszteni tudjunk, tágítani kell a tudásunkat, az ezzel összefüggő publikációs és alkotó tevékenységünket, ez persze nem ilyen egyszerű. Ez a lehetőség a fiatalabb generációkra érvényes igazán, rajtuk múlik, hogy képesek leszünk-e például fenntartható angol nyelvű képzést létrehozni. A jelenlegi oktatói gárda töredéke beszél csak angolul és valljuk be, hatvan év körül az ember már nem szívesen ül neki nyelvvizsgázni, habilitálni és pláne nem szerez majd egyetemi tanári végzettséget. Persze szuper lenne, ha lenne kivétel. Fontosnak tartom, hogy új oktatási módszereket, új szervezeti felépítéseket ismerjünk meg. Más országok építész képzései sokszor hasonlóak, máskor merőben mások a miénknél, mégis működőképesek, életképesek.

Csukás Fruzsina
Író